Információink szerint, elég sokáig foglalkoztál a színészi hivatás gondolatával, de a tanulmányaid során mégis a kommunikációs szakot választottad. Tulajdonképpen mi vezérelt az írás tudománya felé?
Kitti: Az írást nem tudománynak tartom, hanem rendkívül jó lehetőségnek az önmagunk megismeréséhez vezető úton. Sosem gondoltam az írásra úgy, mint munkára, vagy karrierre, egyszerűen csak szeretek írni, történeteket szőni, és érdekelnek az emberi sorsok, mások belső motivációi, az emberi kapcsolatok. Ezért is lettem előbb újságíró, majd jóval később, hét év múlva regényszerző is.
Az évek alatt már számos sikeres és népszerű regényeddel sikerült megtöltened a könyvesboltok polcait. Az eddig megjelent történeteid közül, melyik volt számodra a legmeghatározóbb?
Kitti: Egyértelműen a Hópelyhek a válladon. Egyrészt mert önéletrajzi ihletésű, másrészt, mert szerintem az eddigi legérettebb írásom. Gyógyultam általa. Míg írtam, feldolgoztam néhány gyerekkori és párkapcsolati traumát. Nagy örömömre az Olvasóim azt írják, őket is érik a történetem által felismerések, gyógyulnak általa. Épp ez volt a szándékom vele, hogy ez történjen, szóval boldog vagyok.
2016 október végén, a Hópelyhek a válladon című alkotásoddal varázsoltad el az olvasóközönségedet. A regény egy borderline személyiségzavarban szenvedő férfi, és egy frissen elvált hölgy „szerelmi kapcsolatát” mutatja be. Egy regény megírásakor csak annak a személynek a bőrébe képzeled magad, akinek a szemszögéből írod a történetet, vagy esetleg a többi szereplő gondolataiban is elmerengsz?
Kitti: A Hópelyhek a válladon esetében leginkább Arlene bőrébe bújtam, az ő szemén át láttattam a dolgokat. Fontos volt számomra, hogy szubjektív legyen, hogy az olvasók tisztán lássák, mit érez egy ilyen helyzetben az áldozat, ahogyan azt is, miért nem tud túllépni vagy továbblépni, egyszerűen elhagyni azt, aki ilyen bántva szereti. Nyilván nem látok bele a férfiak lelkébe, csak azt adhattam vissza a regény oldalain, amit én kaptam az igazi Colin-tól és Hayden-től. Illetve, azt, ahogyan egy-egy helyzetben viselkedtek.
Pályafutásod során voltak olyan pillanatok vagy időszakok, amikor nehézséget okozott elmerülni az írás világában? Ilyenkor, hogy sikerült erőt venned magadon?
Kitti: Az a taktikám, hogy nem veszek erőt magamon. Ha nincs kedvem írni, egyszerűen nem írok. Persze, cikket, interjút, azt igen, de az egész más, hiszen hozott anyagból dolgozom, és nem nekem kell kitalálnom egy történetet. Sosem szabad erőltetni a regényírást, és egyáltalán semmit, ami a szenvedélyünk, mert akkor munkává válik és az utálatos dolog. Olyan, mintha a szerelmünket holnaptól festő-mázolóként alkalmaznánk. Az ihlet a legváratlanabb pillanatokban, a legkülönösebb események hatására talál rám. Arra törekszem, hogy amikor velem van, írjak, mint a kisangyal.
Nem csak a fantasztikus regényeiddel, hanem kimagaslóan tehetséges újságírói készségeiddel is remekelsz a mindennapokban. Manapság ez a szakma is kétrétű, hiszen az egyik oldal a hiteles tartalomra és az összetett írásokra törekszik, míg a többiek a figyelemfelkeltő pletykák – egyszóval a bulvárosodás felé hajlanak, mégis rájuk van a legnagyobb igény. Neked mi a véleményed erről?
Kitti: Én a Meglepetés magazinnál dolgozom főállásban, ami nem bulvárlap, hanem egy kedves, női magazin, főként nőket érintő témákkal foglalkozunk. Nem sok ilyen boldog kis sziget van már a mai médiában, szóval igencsak megbecsülöm, hogy itt dolgozhatok. Sok érdekes emberrel találkozom és beszélgetek az interjúk során, és ez rengeteg történetet ad a regényíráshoz is. Úgy gondolom, a bulvárra is szükség van, de csak a jó ízlés határain belül, kattintás vadász oldalak mondvacsinált híreit én magam sem olvasom. Ami nehéz, hogy pont ezek miatt sokszor úgy érzem, az újságírói hivatásnak van pejoratív, rossz hangú színezete is, ami nem könnyíti meg a munkámat, pedig én aztán mindig minden riportalannyal egyeztetek az utolsó betűig az elkészült cikk kapcsán, és sosem teszek fel bántó, vagy épp bugyiban turkáló kérdéseket. Azért úgy érzem, a 13 éves szakmai múltam nyomán sok művész megbízik bennem, és ha hívom, nem retteg, hogy ez meg mit akar már megint, hanem kedélyesen beleköszön a telefonba, és mindig örül, ha együtt dolgozunk. Ez jó érzés.
A közösségi oldalakon számos olyan csoport működik, ahol a tehetséges, ugyanakkor szakmai tapasztalatokkal még nem rendelkező fiatal írók próbálják bontogatni a szárnyaikat. Mit gondolsz, milyen előnnyel és hátránnyal szolgálhatnak az ilyen csoportok?
Kitti: Az írói csoportok alakulásának csak előnyei vannak! A kezdő regényszerzőknek vagy novellistáknak a lehető legjobb, ha megosztják egymással az írásaikat, ha beszélgetnek az írásról és segítik egymást a fejlődésben. Remek, hogy egyre több ilyen alakul és kiscsoportos műhelymunka folyik. Csodálatos, hogy az internetnek köszönhetően egy-egy tehetséges kezdő író akár néhány hónap leforgása alatt is saját olvasótáborra tehet szert.
Szerinted az internet adta lehetőségek mennyire segíthetik elő a későbbi karrierjüket?
Kitti: Nagyon fontos, hogy éljenek ezekkel a lehetőségekkel. Hogy blogoljanak, hogy fejezeteket osszanak meg online az írásaikból, hogy olvasótábort toborozzanak maguk köré. Mert akinek van, azzal elsőkönyves szerzőként is sokkal könnyebben szóba állnak a könyvkiadók, hiszen nincs bennük akkora kockázat, mintha egy teljesen ismeretlen írót szeretnének bevezetni a piacra.
Mit üzennél a Pop-Hopp Extra blog követőinek?
Kitti: Hogy olvassanak nagyon sokat és jó könyveket! Egy friss kutatás szerint a magyar lakosságnak csak mintegy egyharmada olvas. Ugye, milyen borzasztóan kevés? Jó lenne ezt a következő években legalább 50%-ra felküzdeni! Mert amit a saját bőrünkön nem tapasztalhatunk meg az életben, azt megtehetjük a jó könyvek által. Szegényebb, aki nem olvas. Komolyan. Én állandóan nyakig benne vagyok egy könyvben. Most épp Rowling Cormoran Strike sorozatát olvasom, és totálisan beszippantott. És hogy mikor olvasok a munkám és a családom mellett? Megtalálom a módját. Villamos, orvosi váróterem, WC – annyi lehetőség adódik!
0 Megjegyzés:
Megjegyzés küldése